Miért nem tud őszinte lenni az, aki hűtlen?

Az életben sajnos teszünk néha olyan dolgokat, amelyekről érezzük, hogy nem helyes.

Kölcsönkérünk egy biciklit, egy kicsit meghorzsoljuk a vázát, de nem szólunk a tulajdonosnak! Kiöntjük a bort az étterem terítőjére, de inkább eltakarjuk szalvéttákkal, hogy meg ne lássa a pincér. Leesik a zsemle a földre, de azt már nem vesszük meg, inkább visszatesszük sunyi módon a többi közé. Vajon csinálunk hasonló dolgokat a párkapcsolatunkban is?

Amikor tudjuk, hogy valami olyat tettünk a társunkkal szemben, ami fájni fog neki, megpróbáljuk sunyiban elhallgatni? Vagy talán örömmel odarohanunk, hogy őszintén elmondjunk neki mindent?

No nézzük meg ezt a megcsalás szempontjából!

Megcsalás után állítsuk helyre a bizalmat!

Az őszinteségnek fontos szerepe van a bizalom visszaállításában is, erről beszélek ebben a videóban:

Miért nem tud őszinte lenni az, aki megcsalta a társát?

Amikor egy pár egyik tagja megcsalja a társát, általában nem tud őszintén beszélni erről a társával. De vajon miért?

1) Nem szívesen beszélünk arról, amit valójában magunk felé is szégyellünk. Egyszerűen kényelmesebb, ha a dolgot megtartjuk magunknak és csak mi tudunk róla! Még a végén odavész a megbecsültségünk!

2) Ha sejtésünk szerint a másiknak fájna, ha kiderülne számára a titkolt dolog, akkor inkább mentjük az irhánkat. Ha nem jön rá, akkor megússzuk a következményeket! Még azt kéne, hogy ránk zúdítson mindent!

3) Tudjuk, hogy amit tettünk, az fájni fog neki, de mivel szeretjük a másikat, nem akarjuk, hogy fájjon neki. Amiről nem tud, az nem fáj! Mi pedig magunkban elrendezzük a dolgot szép csendben. (Sokan ezzel az indokkal odázzák el a saját felelősségükkel való szembenézést, a tetteik őszinte felvállalását. A gond ezzel csak az, hogy a kapcsolat megjavításának szükségessége nem tud a pár közös asztalára kerülni a hordozott titok miatt.)

Gyalogost gázolni = megcsalni a társunkat

Ez az egész egy kicsit olyan, mint egy gyalogos elgázolása.

Nagyon sokan cserbenhagyásos bűncselekményt követnek el, mert ilyenkor nem akarják beismerni a hibájukat. Félnek a büntetéstől, és azt gondolják, hogy ha nem derül ki, hogy ők voltak, akkor megúszhatják. Ezért aztán ahelyett, hogy megállnának és vállalnák, hogy ők voltak, inkább gyorsan elhajtanak a helyszínről.

De könyörgöm! Az a baleset már megtörtént!

A helyszínről el lehet menekülni, meg lehet próbálni titokban tartani, de egy dolog biztos: nem túl jó érzés azzal a tudattal leélni az életet, hogy elcsaptam egy embert! Márcsak azért sem, mert utána rengeteg energiát és figyelmet von el az, hogy „Jajj,csak ki ne derüljön!”

Őszinteség, őszinteség, őszinteség

Szóval fontos lenne ilyen helyzetekben az őszinteség! És nemcsak azért, amire mindenki gondol!

Hogy milyen rossz is lehet annak a helyében lenni, akinek az arcába hazudnak és elhallgatnak előle egy ilyen fontos dolgot.

A lényeg inkább ez: minden eltitkolt dologgal magunkban távolabb kerülünk a másiktól!

Minden el nem mondott dolog egy olyan részévé válik az életünknek, amelyről már soha nem beszélhetünk a társunknak! És bizony minél több ilyet rejtegetünk magunkban, valójában annál kevésbé lesz nekünk fontos a társunk ott legbelül! (Idővel pedig már meg sem hat a dolog, úgy hozzászokunk magunkban az egészhez.)

De semmi sem kötelező. Aki szeret terheket és rabláncokat cipelni, aki elbírja magában, hogy egy valaha szeretett ember felé a saját tetteivel elkoptatja az érzéseit, annak nem kell őszintének lennie.

Hiszen az életével mindenki azt csinál, amit akar, nem igaz?

De igaz. A sajátunkkal bármit megtehetünk. De mi a helyzet a másikéval?